Fénysebességgel került kezdő röplabdásból a felnőttek közé, közben pedig a maga is fiatal edző, még fiatalabb tehetségeket nevelt ki. Az egyetemi tanulmányai mellett nagy vágyakat dédelget és építi a Vegyész két tehetséges fiú csapatát. Szikszai Marcellel, a fiú U17 és U20-as csapatunk vezetőedzőjével beszélgettünk.

vrck.hu: Mikor, hogyan és miért pont a röplabdát választottad?
Szikszai Marcell: Debrecenben születtem. Fizikai kontaktos sportágak sosem tetszettek igazán. Általános iskolában mint minden gyerek, én is csak annyit tudtam a röplabdáról, hogy egy középre kifeszített gumiszalag felett próbáltuk átütögetni a labdát, amit lássuk be, nem nevezhető röplabdának. Majd középiskolában nagyon jó lány barátaim jártak röplabdázni, és én pedig mindig lejártam a mérkőzéseikre szurkolni, a légkör pedig hamarosan beszippantott engem is. Két hétig tartott a karrierem, mert bár elindult egy középiskolai fiú csapat, az edzőnk, Gyöngyi néni azt mondta, csak abban az esetben tart edzéseket, ha mindenki rendszeresen lejár. Az első héten hét fiú jött el, a második héten viszont ők nem, de másik tíz srác igen, így végül Gyöngyi néni elköszönt tőlünk.

Végül mégis csak a röplabdánál kötöttél ki.
Volt egy kis kosárlabdás kitérő, amit nem igazán szerettem, mert beraktak center pozícióba. Ott pedig verekedni kellett a kosár alatt, én viszont folyton kifele menekültem alóla. Így hát érthető módon a kosárlabdától is elköszöntem. Egy hobbi röplabda tornára, debreceni karácsonyi sportnapokra ment a fiú csapat, ahol az akkori legjobb barátom játszott. Egy héttel a torna előtt lementem vele egy edzésre, ami olyan jól sikerült, hogy elvittek engem is a tornára. Természetesen csereként kezdtem, egy hetes kis nokedliként, viszont pont a legjobb barátomat váltottam a pályán. Olyan jól ment a játék, hogy fent hagytak, míg ő végig ült a cserepadon, ami meg is viselte a barátságunkat. A tornát követően viszont rendszeresen jártam edzésekre.

Ha jól tudom, nagyon gyorsan bekerültél a kezdőktől, a DEAC felnőtt csapatába.
Januárban utána jártam, hogy hol lehetett jelentkezni a DEAC utánpótlás edzéseire, majd a felvételim sikeres volt Felföldi János csapatába, így a Fazekas gimnáziumban folytattam a röplabdát. A felnőtt csapat vezetőedzője, Fodor Antal lejárt megfigyelni a fiatalokat, mígnem egy hónappal később szólt, hogy figyel engem, dolgozzak szorgalmasan, mert van bennem tehetség. Egy középiskolai döntőt rendeztek Debrecenben, én pedig kimentem megnézni a csapatot, ott pedig félrehívott Tóni bácsi és meghívott a felnőtt csapat edzéseire. Decemberi első labdaérintésemet követően, márciusban én már a felnőttek között voltam.

Hogy élted meg ezt a nagy váltást?
Nagyon furcsa volt, hiszen odakerültem kis vézna fiúként, kevéske röplabda tudással és jöttek velem szembe a nagy, izmos, kigyúrt, NB I-es játékosok. Tóni bácsi páros labdakezelésnél mindig odaküldött egy idősebb, legjobb játékoshoz, hogy na ők majd labdáznak velem, akik természetesen nem kíméltek. Volt mikor azt hittem ott fogok meghalni – jegyezte meg Marci viccesen – mert olyan erővel ütöttek rám, ami persze mai szemmel már egyáltalán nem mondható erősnek. Fodor Antalnak nagy szerepe volt a karrieremben, mert ő vitt el technikázni, ha épp a többiek más feladatot csináltak. Ügyesen kezelte, hogy hogyan tud engem szépen lassan beépíteni a csapatba, hogy ők ne érezzék kárát.

Mely eredményedre vagy leginkább büszke?
Akkoriban a lebonyolítás szerint egy napon játszott a junior és a felnőtt is, így minden mérkőzésre úgy utaztunk el, hogy két mérkőzést játszottunk. Elég sokáig kiegészítő játékos voltam. Majd jött egy pécsi mérkőzés, ahol a második játszmában becserélt Tóni bácsi és a következő három játszmát végig játszottam, nyertünk, én pedig hoztam 17 pontot. Ami számomra, csereként nagy eredmény volt, bár az edzőm elégedetlenül közölte, szerinte még hozhattam volna több pontot is. Ezt követően több szerepet kaptam.

Volt egy nagyon nehéz időszakunk, amikor kevés játékosból állt a csapat, a bentmaradásért küzdöttünk az NB I-ben. Majd csatlakozott hozzánk a jelenlegi magyar válogatott Hubicska Patrik, Bagics Balázs és Tóth András. Emlékszem, ebben az időszakban játszottunk a Kazincbarcika ellen, és bár kikaptunk egy nagyon erős Vegyész ellen, de az egyik legeredményesebb játékos voltam a csapatban. Mikor ide jöttem edzőként dolgozni, meg is kaptam Tóth Milántól a jegyzőkönyv másolatát ajándékba – tette hozzá nevetve.

Hogyan lettél játékosból végül edző?
Az edzősködést korábban, a középiskola végezetével az akkori tanárnőm, Gyöngyi néni kérésére kezdtem el. Az Országos Református Iskolák Röplabda bajnokságában versenyeztetett két csapatot is egyszerre, ahova szüksége volt segítségre. Így a fiú csapathoz kerültem egy hazai versenyre, majd a következő évben már egy hónappal előtte edzéseket is tartottam nekik, és végül a diákolimpiára is beneveztük őket.

A strandröplabdában is értek el szép eredményeket a tanítványaid.
A barcikai születésű Mészáros Zoltán egy strandröplabda egyesületet hozott létre, a Hajdunánás és Debrecen és térsége strandröplabda egyesület, ahova lehetőséget adott nekem, hogy komoly szinten foglalkozhassak nyáron játékosokkal. Az egyik tehetséges párosommal egészen az U20-as országos döntőig jutottunk, ahol az öt-nyolc között végeztünk.

Ha minden igaz, a tanulmányaidat is sport vonalon végzed.
Mesterszakon tanultam Debrecenben sport-közgazdász szakon. A második évemben elköszöntem játékosként a röplabdától. Akkoriban bekerültem a DEAC irodára dolgozni, emellett tanultam az egyetemen, játszottam és edzősködtem is, ez pedig együtt túl soknak bizonyult számomra. Volt egy rövid kitérőm DEAC utánpótlásedzőként leány U19-U21-es lányoknál is, ahol fél éven keresztül helyettesítettem Oláh Tibor vezetőedzőt. Következő szezontól pedig megkaptam a DEAC-REFI fiú U20-as csapatot, akiket az alapoktól én kezdtem el felépíteni, és akikkel évről-évre egyre magasabb szintre léptünk.

Hogyan kerültél Kazincbarcikára Debrecenből?
2023 augusztusában kaptam meg a meghívást a Vegyészhez, és kezdtem el a munkát a jelenlegi két csapatommal, a fiú U17 és U20-as srácokkal. Szeretek ezzel a két korosztállyal együtt dolgozni, mert úgy gondolom, hogy velük lehet igazán látványos eredményeket elérni, és nekem nem titkolt célom, hogy a későbbiekben szeretnék fejlődni mint edző, hogy akár egy felnőtt csapatot is el tudjak irányítani. Ha pedig elrugaszkodunk az álmokkal, akkor nagy vágyam, hogy egy válogatott mellett dolgozhassak, és akár egy olimpián is részt vegyek velük.

Milyen kihívásokkal áltál neki az itteni munkának?
A Vegyésznél a környezet, és sok játékos adottsága, illetve tehetsége is meg van ahhoz, hogy előrébb léphessen. Fontos kialakítani egy bizalmat köztem és a játékosok között, ami sokszor nehéz, mert vannak olyanok, akiknek előttem nagyon sok más habitusú edzője is volt, más elgondolással és rendszerrel. Emellett hitvallásom, hogy legyen egy családias, szabadabb légkör, ahol a játékos azt tudja csinálni amit szeret, azaz játszani. A gyakorlati életemben is azt tapasztaltam, hogy a játékos akkor játszik a legjobban, ha élvezi. Természetesen az edzőnek az a dolga, hogy utasításokat adjon, amit a pályán kivitelezniük kell, de amint örömmel ütnek a labdába, úgy a teljesítményük is jobb lesz. Nem értek egyet az eredménykényszerrel, és ezt a görcsösséget igyekszem a mostani két csapatomban is feloldani.

Mik a szezonbeli terveitek a két fiú csapatoddal?
Azzal, hogy az alapszakasz lezárult, az U20-as csapattal a célunkat elértük, ugyanis nem kell osztályozót játszanunk. Emellett úgy gondolom, hogy mindezt úgy sikerült elérni, hogy nem pofozógépek voltunk, hanem fordulatos mérkőzéseket sikerült játszanunk olyan ellenfelek ellen, ahol több extraligás játékos is van. A realitások talaján maradva a célunk, hogy a hatos döntőbe bekerüljünk. Az U17-es korosztályjal előzetesen úgy indultunk el, hogy az első osztályba szeretnék feljutni, de végül a kiesés szele lengetett meg minket. A korosztály sajátossága ez az ingadozó teljesítmény, mégis azt a célt tűztük ki, hogy a legjobb négyben szeretnénk végezni, és ehhez minden esélyünk megvan.

(kiemelt kép és 4. kép: Kocsis Alíz/VRCK)
(1-3. kép: Szikszai Marcell)