Idén ünnepli fennállásának 50. évét a Vegyész Röplabda Club, amely jogutódja az 1969-ben, a Kazincbarcikai Vegyész Sportegyesületen belül alapított röplabda-szakosztálynak. A kerek évforduló alkalmából igyekszünk visszaemlékezni a kezdetekre, az áttörést hozó 1980-as évekre, az újjáalakult 1990-es évekre, valamint az első “aranykorra”. A tényközlő írások mellett törekedni fogunk arra is, hogy megszólaltassuk a főszereplőket.
(A főcímképen az 1985-ös, NB I-re készülő csapat. Leghátsó sor: Imre Antal, ifj. Danada János, Tóth Tibor, Nagypál Ferenc, Berkes András, Kiss János. Középső sor: Fejedelem György, Dovák Pál, Veres István, Danada János, Maksó Sándor. Ülő sor: Dudás András, Pálinkás Attila, Baracsi János, Bencsik Zoltán, Ignácz László.
A Régi idők hősei előző része: Így indult a röplabda Kazincbarcikán
A ’70-es években még salakon játszottak a KVSE röplabdázói, de ez a ’80-as évekre fordulva alaposan megváltozott. A Munkacsarnokban ugyanis egyre többet edzett a Veres István, majd Dudás András által vezetett együttes, ráadásul napi kétszer is. Ez annak is köszönhető volt, hogy a játékosok munkahelyei ezt lehetővé tették. A Munkacsarnokban is nagy változások történtek: mivel gyakoriak voltak a térd és egyéb ízületi sérülések, a játékosok által kiválasztott, modern műanyagborítás került elhelyezésre, míg a Borsodi Hőerőmű Vállalat dolgozói társadalmi munkában 400 férőhelyes lelátót készítettek és szereltek fel. A remek hangulatot teremtő szurkolók egy teljesen megújult csarnokban találták magukat, amely modern eredményjelzővel, világítással és hangosítással volt felszerelve, így tehát már nemzetközi mérkőzéseket is lehetett rendezni Kazincbarcikán.
Nagypál Ferenccel 2015-ben készítettünk egy interjút, ami ide kattintva olvasható újra.
Az évek alatt egyre jobb csapattá érett a fiatalokra építő KVSE röplabda-szakosztálya, és egyre közelebb került ahhoz, hogy feljusson az élvonalba. Az NB II élmezőnyében mindig ott voltak a barcikaiak, majd elérkezett az áttörés: a 194 centiméter átlagmagasságú, de mindössze 17 éves átlagkorú együttes óriási fölénnyel, 21 győzelemmel és mindössze egy vereséggel megnyerte a másodosztály küzdelmeit (1984/1985).
Pálinkás Attila, Bencsik Zoltán, Berkes Zoltán és Mezey Ferenc vezérletével az ifjúsági csapat is ugyanilyen magabiztossággal végzett az első helyen, míg a felnőtteknél Kiss Zsolt, Nagypál Ferenc és Tóth Tibor teljesítménye volt kiemelkedő. Miután a KVSE röplabdacsapata sikeresen szerepelt az osztályozón – 5 győzelem, 15:3-as szettarány – feljutott az élvonalba. Labdajátékban elsőként képviselhették a sportegyesületet és Kazincbarcikát a legmagasabb osztályban.
A csapat tagjai: Dudás András, Ignácz László, Hernádi István, Nagypál Ferenc, Kiss Zsolt, Tóth Tibor, Gyenes István, Simon Imre, Berkes András, Simon István, Pálinkás Attila, Tanyi István. Vezetőedző: Veres István.
Az NB I-ben való bemutatkozás részben volt eredményes, hiszen a sok bravúros győzelmet bemutató, kizárólag amatőr státuszú játékosokra építő csapat a szezon végén búcsúzni kényszerült a legmagasabb osztálytól: pedig összeszedett 20 győzelmet, ami mindössze a 15. helyhez volt elég. A sportág hazai történetében korábban még nem fordult elő, hogy ilyen jó teljesítmény ne lett volna elegendő a bennmaradáshoz.
A Kiss Zsolttal készített interjúnkat ide kattintva olvashatja újra.
Következett újabb egy év a másodosztályban, ahol nem volt kérdés, simán lett bajnok a Kazincbarcikai Vegyész SE, és az osztályozón is a legjobbnak bizonyult. Az élet azonban ismét közbeszólt: öten is tényleges katonai szolgálatra bevonultak, és arra nem volt reális esély, hogy nélkülük helytálljon az együttes az élvonalban. A klub vezetése úgy döntött, nem vállalják az indulást az NB I-ben, helyette az NB II-ben versengenek, amíg le nem szerelnek a hiányzók. A tervek azonban nem változtak: komolyan gondolták, hogy középtávon az élvonalban kívánnak szerepelni.
A bevonultak helyett helyi fiatalok kaptak lehetőséget, valamint a korábbi szolnoki játékos, Tószegi Tibor érkezett Kazincbarcikára, és a Vegyész így is második lett az NB II 1987/1988-as szezonjában. Az igazi bravúr azonban az osztályozón következett be: a megfiatalított együttes legyőzve esélyesebb, válogatott játékosokkal telepakolt riválisait két vállra fektetve ismét jogot szerzett az NB I-ben való szerepléshez. Ezúttal jobban is sikerült a szezon a legjobbak között, a 13. helyen zárt a csapat, így megőrizte tagságát a legjobbak között. Miután visszatértek a leszerelők, két külföldi játékos, Ales Tomis és Miroslav Pávelek is csatlakoztak a Vegyészhez, akik az első légiósai voltak a klubnak, és az alaposan megerősített csapat a kilencedik helyet szerezte meg az NB I-ben az 1989/1990-es szezonban. A légiósok nem mellesleg sokszoros csehszlovák válogatottak voltak.
A Tóth Tiborral készített interjúnkat ide kattintva olvashatja újra.
Kazincbarcikára ekkora már a honi röplabdázás egyik fellegváraként tekintettek, nem is ok nélkül. A szakosztály ontotta magából a tehetségeket, Lehóczky Ferenc és Schmidt Ottó után újabb fiatalok mutatkoztak be az ifjúsági válogatottakban, így például előbb Kiss Zsolt, majd Bencsik Zoltán, Mezey Ferenc és Pálinkás Attila, a felnőttek között pedig Nagypál Ferenc és Tóth Tibor húzhatta magára a címeres mezt. Barcika Kupa néven rangos utánpótlás-tornát is rendezett a KVSE, valamint 1991-ben a főiskolai tornacsarnok (volt Irinyi, ma KSK Tornacsarnok) adott otthont a magyar válogatott – idegenlégiós válogatott összecsapásnak, amit az MTV élőben közvetített.
Az 1990/91-es szezon volt a Vegyész fennállásának addigi legjobb idénye. A csapat hazai környezetben élcsapatokat is legyőzött, hozott néhány idegenbeli bravúrt és volt, hogy a tabella élén is állt. A rájátszásban már kijött a rutintalanság, az esélyesebbek végeztek előrébb, a KVSE röplabdázói azonban büszkék lehettek az elért hatodik helyükre. A nyáron Tomis és Nagypál is kedvező profi ajánlatot kapott, többen visszavonultak vagy alacsonyabb osztályban szereplő együtteshez igazoltak, ezzel pedig egy újabb, fiatalokra építő korszak kezdődött a Vegyész életében.
Felhasznált irodalom:
– Kazincbarcika Sporttörténete (1920 – 1992), Maksó Sándor (1993.)