Mindenki Gézunak hívja, pedig a születésekor a Sándor nevet kapta. Generációkon átöröklődött a röplabda iránti szeretet a családjában, és egész sportolói pályafutása alatt sosem hagyta el az ózdi csapatot. Hirtelen természetű játékosként még lapot is kapott az édesapjától, de azóta nyugodtabb természettel ül, ezúttal másodedzőként a kispadon. Molnár Sándorral, a fiú U17 és U20-as csapatunk másodedzőjével beszélgetett a vrck.hu.

vrck.hu: Mikor, hogyan és miért pont a röplabdát választottad?
Molnár Sándor: Nagyapám és édesapám is röplabda edző volt Ózdon, így lényegében a tornateremben nőttem fel. Pár évesen már elmentem édesapámnak a mérkőzéseire, ahol a sarokban eljátszogattam. A becenevem, Gézu is így maradt rám, ugyanis mikor olyan 6-7 éves lehettem, édesapám rám szólt az egyik edzése alatt, hogy „Gézu, te mit csinálsz már megint?”, a játékosai pedig elkezdtek rajta nevetni és rámragasztották ezt a nevet.

Ezek szerint egyenes utad volt a röplabdás karrierhez.
Olyan 8-9 éves lehettem mikor elkezdtem röplabdázni, ráadásul pont az édesapám volt az edzőm. Az én döntésem volt, hogy szerettem volna játszani. Pont fiatalításon esett át a csapata, így jókor jött, hogy belevágjak az edzésekbe. Mivel többen elkezdtünk hozzá járni edzésre, így Papliczki Ferenc kezdett el először foglalkozni velünk, a kezdőkkel, majd később mikor már ügyesebbek lettünk, átkerültünk édesapámhoz. Nagyon jól el tudtuk választani azt, hogy ő az edzőm és az apukám is, ugyanolyan játékos voltam számára mint bárki más. Emlékszem, volt olyan, hogy hiába volt ő az edzőm megesett, hogy kimaradtam az utazókeretből.

Mennyire voltál sérülékeny játékos?
Volt egy másfél év, mikor abbahagytam a játékot, mert volt egy komolyabb térdsérülésem. Több műtéten is átestem, majd egy hosszabb rehabilitációra is szükségem volt. A sérülés 18 éves koromban történt, mikor éppen a katonaságra készültem. A cimboráimmal elkértünk egy két személyes szánkót, a siklás közben pedig pont egy aknafedőre estem rá. Két napra rá már alig tudtam járni. Majd pár nappal később, mikor bementem katonának, lehajoltam a betegkártyámért és már nem tudtam felállni. Akkor derült ki, hogy szilánkosra volt törve a térdem. Később a kórházi tartózkodásom alatt olyan szinten legyengült a bal lábam a sérüléstől, hogy a combom 14 centivel vékonyabb volt, mint a jobb.

Egy ilyen súlyos sérülés után mégis szó szerint talpra álltál és visszatértél.
Nem fogadtam el a helyzetemet és miután teljesen felépültem, azon voltam, hogy vissza állhassak játszani. Világ életemben nem szerettem a konditermet – tavaly jót is nevettem, hogy pont nekem kellett a játékosokat a kondiban felügyelnem – de akkor minden nap lejártam futni, lépcsőzni, erősíteni, hogy bebizonyítsam, ez a súlyos sérülés nem gátolhat meg abban, hogy újra játszhassak. Ami sikerült is, annak ellenére, hogy akkor papíron én 14%-os rokkant voltam.

Milyen szinten és meddig játszottál?
14 éves koromban kerültem fel a felnőtt csapathoz. Ózdon csak másodosztályú csapat volt, ahol bányász emberek játszottak a csapatban, és ott is ragadtam egészen 32 éves koromig. Feladó poszton játszottam. Az ifjúsági csapattal háromszor nyertük meg a másodosztályú bajnokságot, a felnőttel pedig legalább hatszor nyertük meg szintén az NB II-t. Pénzünk sajnos soha nem volt, hogy vállalhassuk a feljutást, így egy idő után már szinte unalmas is volt, hogy mindig ugyanoda jutottunk vissza.

Van e olyan mérkőzés, amely örök emlék maradt?
Mikor utoljára megnyertük az NB II bajnoki címét Győrben. A másik hasonlóan szép emlék pedig Kecskeméten történt. Nemrég meséltem is Szikszai Marcell kollégámnak, mikor pont ugyanabban a teremben játszottak a srácok, mint ahol én is voltam. Úgy utaztunk el oda, hogy ha 3-0-ra vagy 3-1-re győzünk, akkor mi vagyunk a bajnokok, ha 3-2-re nyerünk már csak másodikok lehetünk, ha viszont elveszítjük a mérkőzést, akkor a harmadik helyet szerezzük meg. Akkoriban soha nem nyertünk a Kecskemét ellen bármelyik korosztájjal is álltunk fel, mígnem aznap sikerült 3-2-es arányban nyernünk. És bár hiába nem lettünk bajnokok, nekem ez egy nagyon kedves emlék maradt.

És hogyan kerültél a pályáról a kispad mellé?
Soha nem volt tervem, hogy én edző legyek, még úgy sem, hogy a családom férfi tagjai azok voltak. 8-9 évvel ezelőtt az egyik volt csapattársam, és legjobb cimborám Veres Zoltán – akinek az édesapja, Veres Öcsi bácsi sokáig az edzőm volt – szólt, hogy Ózdon szeretne csinálni egy röplabda klubot, nincs e kedvem edzősködni. Mondtam is neki, hogy figyelj Zoli, csak azért, mert te kérsz meg még lenne is kedvem, de hát én akkoriban kint éltem Németországban már hat éve, edzői papírom sem volt. Majd végül beiratkoztam egy edzői suliba és a következő szezontól már én vezettem azt az ózdi csapatot, ami akkoriban még a barcikához tartozott, a VRCK-Ózd névvel.

Ha jól tudom, nem indult gördülékenyen az első edzői időszak.
A covid-os időszak alatt nem kaptunk Ózdon tornatermet. Volt, hogy a srácokkal az öt-egyet úgy gyakoroltuk, hogy a stadionban lerajzoltuk a pályát a hóba. Ekkor szólt nekem Tóth Milán a Vegyésztől, hogy a következő szezontól nem e lenne kedvem feljárni Kazincbarcikára edzéseket tartani, hiszen az otthoni körülmények nem tették lehetővé a minőségi röplabda oktatást. Végül először Batári Csabia, majd Vass Renátó mellé szegődtem másodedzőnek az U17 és U20-as fiú csapat mellé, és most is mellettük vagyok, immáron Szikszai Marcell vezetőedzővel.

Sosem gondoltál arra, hogy vezetőedző legyél?
A röplabdát imádom, de az, hogy én vezetőedző legyek, arra valahogy sosem vágytam. Viszont másodedzőként ki tudom élni azt, hogy a pálya közelében lehetek, labda van a kezemben, vagy az edzéseken pörgetgetek a srácokra. Nagyon jól megértjük egymást Marcival és élvezem a közös munkát. Sokat beszélünk egymással, a mérkőzések közben is kikéri a véleményem, ez nekem nagyon szimpatikus. Ha csoportokra vagyunk osztva, akkor én felügyelem az egyik felet. A mérkőzéseken pedig segítek rövid statisztikákat írni, vagy ha nagyon szenvedős a játék a mérkőzésen, akkor tanácsot adok Marcinak, hogy hogyan álljunk fel esetleg a következő játszmában. Emellett én szoktam írni az állásrendet a szettek előtt.

Milyen a kapcsolatod a mostani csapataiddal?
Úgy érzem, hogy nagyon jó. A tavalyi táborozás alatti meghitt beszélgetések a csapattal nagyon emékezetesek maradtak számomra. Emellett örülök, hogy bátran tudnak hozzám fordulni a srácok, ha bármilyen kérdésük van, annak ellenére is, hogy még tavaly volt, hogy mérkőzéseken néha, úgymond „elgurult a gyógyszer” nálam, és nagyon csúnyán le tudtam tolni őket. Játékosként is kicsit hirtelen természetű voltam, sőt még lapokat is kaptam a játékvezetőktől. Édesapám egy időben játékvezető is volt, és hát megesett, hogy őt küldték az én mérkőzésemre. Még tőle is kaptam lapot, sőt ki is állított. Tudta, hogy én az a típusú játékos voltam, akinek ha nem ment a játék, akkor addig reklamáltam, amíg figyelmeztetést nem kaptam, hogy lenyugodjak. Ma már úgy gondolom, hogy nehezebben lehet kibillenteni a nyugalmamból.

(kiemelt kép és 3. kép: Kocsis Alíz/VRCK)
(1. kép: Molnár Sándor)
(2. Kovács Loretta/VRCK)