Három szezont húzott le a Vegyész Röplabda Clubnál, oroszlánrészt vállalva a kazincbarcikai csapat felemelkedésében. Rutinos, okos és ponterős játékára még ma is örömmel emlékeznek vissza a sárga-kékek szimpatizánsai, fiatal korában pedig egy moszkvai sztárcsapat is szerződtetni akarta. Valerij Kopilovval beszélgettünk.

vrck.hu: Emlékszem, nagyjából 12 éves lehettem, amikor a kertvárosi általános iskola udvarán láttalak az egyik délelőtt, éppen a mászókákat használtad erősítő gyakorlatok végzésére. A délutáni edzésen ezt elújságoltam edzőmnek, aki azt mondta, azért voltál kint, hogy a legtöbbet hozd ki magadból. Mindig ilyen lelkiismeretesen készültél egész életedben, legyen szó röplabdáról vagy teljesen másról?
Valerij Kopilov: Örülök, hogy ilyen mély emléket hagyott ez egy tizenkét éves fiúban, köszönöm. Ha az iskola udvarán láttál, az azért volt, mert plusz edzésmunkát végeztem, aznap ugyanis vagy nem volt edzés, vagy csak egy. Mindent így kezelek, a természetemnél fogva én nagyon felelősségteljes ember vagyok. Akkoriban, hogy a nehéz munkának fizikailag is meg tudjak felelni, muszáj volt karbantartani magamat. Kemény mérkőzéseink voltak, azokon pedig teljesíteni kellett.

NÉVJEGY
Név: Valerij Kopilov
Született: 1965.12.26.
Posztja: átló
Magassága: 194 cm
Mezszám: 14
Karrierje a Vegyészben: 1999/2000 (5. hely a bajnokságban), 2000/2001 (4. hely a bajnokságban, 4. a Magyar Kupában), 2001/2002 (2., 2.)

Ugorjunk vissza egy kicsit az időben: pontosan hol és mikor ismerkedtél meg a röplabdával?
Teljesen véletlenszerűen kezdtem el röplabdázni tizenegy évesen. A későbbi edzőm járt az iskolánkban, kiválasztott néhány magas srácot, köztük voltam én is, és azt javasolta, menjünk le hozzá egy edzésre. Mindez szülővárosomban, az ukrajnai Vinnicjában történt.

Hogyan jött a gondolat, hogy légiósnak állj, és milyen úton jutottál el Kazincbarcikára?
Mindössze tizennyolc éves voltam, amikor az első profi klubom, az SKA Vinnicja ajánlatot kapott értem Moszkvából, a CSZKA-tól. Akkoriban az volt a világ legjobb klubja, én pedig még nagyon fiatal voltam. A Vinnicja menedzsmentje mindent megtett a maradásom érdekében, végül sikerrel is jártak. Amikor huszonöt éves voltam, kedvező ajánlatot kaptam Belgorodból – ez az az orosz klub, amelyik ma a világ egyik legjobbjai közé tartozik. A Szovjetunió felbomlását követően álltam légiósnak: eltöltöttem két-két évet Törökországban illetve Izraelben, utóbbi helyről kerültem Magyarországra.

Mikor és miért fogadtad el a Vegyész ajánlatát?
Először Nyíregyházán játszottam Magyarországon, majd a kazincbarcikaiak megkerestek 1999-ben, és biztosítottak arról, remek feltételek mellett játszhatok a VRCK-ban.

Milyen érzésekkel gondolsz vissza a kazincbarcikai éveidre? Mert ugyan „csak” ezüstig jutottál, de sokan a klub valaha volt egyik legjobbjának tartanak átló poszton.
Örülök, hogy a mai napig emlékeznek rám Kazincbarcikán, és hogy ilyen hízelgően vélekednek rólam többen is. Ezt csak a tény kedvéért, de ahol játszottam, ott mindig kaptam különdíjat, mint a legjobb átló, amire nagyon büszke vagyok. Nekem csak jó emlékeim vannak Kazincbarcikáról és Magyarországról. Rendkívül kedvesen fogadtak, bárhova is mentem. Tudtam, hogy a helyiek a kis városukban nagyon szeretik a sportot, különösen a röplabdát. Remek, tisztességes embereket ismertem meg a városban, és ugyanez volt a benyomásom a klubért dolgozókról is. A város gyönyörű volt, az ételek pedig finomak, különösen a gulyás.

Valerij Kopilov 1999-ben nem az egyetlen légiósa volt a csapatnak, a center Dimitrij Csernyenkó is a Vegyészt erősítette ebben a szezonban. A következő idényben Szergej Szarancsuk csatlakozott Kopilovhoz, és a szurkolók előszeretettel skandálták a „Csuk-csuk-csuk, Szarancsuk! Lov-lov-lov, Kopilov!” rigmust. 2001-től még két légiósa volt a Vegyésznek Kopilovon kívül, Vjacseszlav Nyirka és Vaszilij Nikolajev.

Biztosan vannak olyan emlékek, melyeket VRCK játékosként szereztél, és mai napig tisztán emlékszel rájuk. Felidéznéd ezek közül a számodra legkedvesebbeket?
A Vegyésznél eltöltött éveim alatt egyedülálló lehetőséget kaptam arra, hogy továbbra is magas szinten röplabdázhassak. Ez biztosítva volt a klub vezetőségének a részéről, valamint edzéslehetőségekre sem lehetett panasz, az emberek szeretetét pedig a mérkőzések után szinte kézzel lehetett fogni. Remek csapattársaim voltak, de senkit nem szeretnék nevesíteni, nem szeretném, ha valakit kihagynék a felsorolásból. Sok mérkőzést megéltünk, együtt nyertünk és veszítettünk, mégis, a legtisztább emlékem egy csapattal töltött piknikhez kötődik. Nehéz elfelejteni a kiváló magyar borokat, a gulyást és a fehér kenyeret, a Pick szalámiról nem is beszélve. A mai napig kapcsolatban vagyok néhány egykori csapattársammal, akikkel a VRCK-ban játszottam, velük a Facebookon keresztül szoktam beszélgetni.

Mennyire sikerült elsajátítanod a nyelvet, ebből kifolyólag milyen volt a kapcsolatod a szurkolókkal?
Őszinte leszek: sosem sikerült megtanulnom a nyelvet, ez nem tartozott az erősségeim közé. Egy kicsit oroszul, egy kicsit angolul, egy kicsit magyarul – így tudtunk szót érteni. A szurkolók mindig őszinték és nyíltak voltak felém, éreztem a szeretetüket és a tiszteletüket. Ez valószínűleg azért volt így, mert én is mindig őszinte voltam velük.

Figyelemmel szoktad követni a magyar röplabdával, valamint a Vegyésszel kapcsolatos történéseket?
Minden, ami röplabda, engem nagyon érdekel, főleg azok a csapatok, amelyekben megfordultam. Tudom jól, hogy a Vegyész a legutóbbi két bajnokságot megnyerte, és hogy kupaaranynak is örülhetett. Őszintén szeretném, hogy a klub a jövőben is eredményes legyen, és hogy további elképzeléseit is megvalósítsa.

Kazincbarcikai éveidet követően merre vitt az élet, mivel foglalkozol jelenleg?
Mindig is szülőföldemen, Ukrajnában szerettem volna élni, mert igaz ukránnak tartom magam. Tehát a kazincbarcikai éveimet követően nem volt kérdés, hogy hazatérek. Az utóbbi években a Sertse Podillya csapatánál dolgoztam, amely az ukrán élvonalban szerepel, bajnoki- és kupaezüstöt szereztünk. Sok gyerek került ki a kezeim alól – egyrészt a klubnál is főleg saját nevelésűek vannak, korábbi játékosaim pedig jelenleg Franciaországban, Kínában, Argentínában, Oroszországban és Törökországban profiskodnak. Ötvennégy éves vagyok, jelenleg fiatalokkal dolgozom újra, hogy egyszer ők is megüssék az élvonal szintjét, és bízom abban, egyszer rájuk is büszke lehetek. A szabadidőmben pedig a lehető legtöbb időt próbálom tölteni a családommal, valamint kutatom a szülőföldem múltját, őseim és saját családom történetét.

Fotók: ÉM-archívum
Szöveg: Tóth Milán