Egészen fiatalon „beoltották” a röplabdával, tehetségével pedig hamar felhívta magára a patinás Csepel figyelmét. Megjárta Olaszországot és a 2001-es Európa-bajnokságot is, mielőtt a Vegyész RC Kazincbarcikához szerződött három és fél szezonra. Pályafutása elején centerposzton játszott, de a VRCK szurkolói jobbára átlóként emlékezhetnek a 152-szeres magyar válogatott Tomanóczy Tiborra, akinek elévülhetetlen szerepe volt a klub sikeres szereplésében.

vrck.hu: Korán kezdődött a röplabda iránti szenvedélye?
Tomanóczy Tibor: Már egészen kicsi korom óta megvagyok fertőzve a röplabdával, hiszen édesapám játékos, edző és játékvezető is volt, és már állítólag édesanyám hasában is ütöttem a labdát, legalábbis az ő elmondásuk szerint. Édesapám a ZTE-ben feladó volt, remek játékosokkal játszhatott együtt. Mai napig nem tudott elszakadni a röplabdától, amatőr szinten foglalkozik lányokkal, és a nyugat-dunántúli bajnokságban indulnak. Igazából sosem tudott meglenni a röplabda nélkül, kicsit olyan, mint Kárpáti László Kazincbarcikán.

Mikor döntötte el, hogy profi röplabdázó szeretne lenni?
Két sportág közül kellett választanom, ami nagy dilemmát jelentett számomra. Mindig is magas voltam, többször hívtak kosárlabdázni, és tudni kell, akkoriban Zalaegerszegen csúcson volt a kosárlabda. Farkas Sándor sikeredző ismerte édesapámat, aki rendületlenül ostromolt, folyamatosan csábított a kosárlabda felé. Egyszerűen nem tudtam, mit tegyek, egyik napról a másikra eldöntöttem, és a röplabda lett a befutó. Általános iskolában harmadik osztályos voltam, amikor elkezdtem rendszeresen röplabda edzésekre járni Kovács József tanár úrhoz, és a sorsom megpecsételődött. Józsi bácsi kellően tudott fanatizálni, és egy idő után már arról álmodoztam, hogy az olasz Trevisóban fogok játszani. Ez végül sajnos nem adatott meg, de több más élménnyel gazdagodhattam.

NÉVJEGY
Név: Tomanóczy Tibor
Született: 1974.07.19., Zalaegerszeg
Posztjai: center, átló
Klubjai játékosként: Zalaegerszegi TE (1989-1991), Csepel SC (1991-1993), Balatel SE Kaposvár (1993-1994), Csepel SC (1994-1996), Pini Kaposvár SE (1996-1998), Loreto (olasz, 1998-1999), Grottazzolina (olasz, 1999-2001), Panelliniosz (görög, 2001-2002), Kométa Kaposvár RC (2002-2003), Vegyész RC Kazincbarcika (2003-2006), Bari (olasz, 2006-2007), Aon hotVolleys (osztrák, 2007-2008), Arbesbach (osztrák, 2008-2009), Dunaferr SE (2009-2011)
Edzőként: Dunaferr SE (2009-napjainkig)
Magyar válogatottság: 62-szeres up-válogatott, 152-szeres felnőtt válogatott
Legnagyobb eredményei játékosként: junior Eb 12. (1992), felnőtt Eb 11. (2001), 4x magyar bajnok (1994, 1997, 2004, 2006), 6x Magyar Kupa-győztes (1994, 1997, 1998, 2003, 2004, 2005), 1x osztrák bajnok (2008)
Egyéni elismerései: 1x Év junior férfi röplabdázója (1992), 4x Év férfi röplabdázója (1997, 2004, 2005, 2006), 1x Borsod megye legjobb férfi sportolója (2005)
Legjobb eredményei edzőként: sokszor up-győztes, U19-es Eb-döntő 11., MEVZA-győztes (2016)

Fiatalon elkezdődött profi karrierje, hogyan emlékszik vissza a csepeli és első kaposvári időszakára?
Mindössze középiskolás voltam, amikor már a ZTE csapatába bekerültem, játszhattam így hát a régi öregekkel, és ez nagy ugródeszka volt a számomra. A Németh Lajos, Járosi János edzőpáros beválogatott az utánpótlás nemzeti csapatba, ahol rendszeres játéklehetőséget kaptam. A korosztályos válogatottnak és a folyamatos felnőtt bajnokságban való szereplésnek köszönhetően jobban szem elé kerültem országos szinten, így a középiskola befejeztével átigazoltam első profi NB I-es csapatomhoz, a Csepel SC-hez. Ebben az időszakban közbeszólt a katonaság, így kerültem először Kaposvárra, ahol roppant sikeresek voltunk, de a leszerelés után visszatértem a Csepelhez, mert élő szerződésem volt. Kaposváron bajnoki címet és kupát is nyertem, de szerencsére a Csepellel is sikerült a fináléba kerülni. Habár akkor csak ezüstérmesek lettünk, a Szeged pedig akkor ért fel a csúcsra, de a finálé elképesztő volt. Az öt mérkőzésből ugyanis négy is ötszettesre sikerült, akárcsak a mindent eldöntő ütközet is. Annak a záró szettjében úgy kaptunk ki tizenöt-tizenháromra, hogy az átlónk lába rácsúszott a hármas vonalra, és mivel hátsó soros volt, vége lett a meccsnek és a bajnokságnak. Habár, mi úgy jutottunk be a fináléba, hogy a nagy esélyes Kaposvárt búcsúztattuk, szóval nem is volt rossz eredmény az ezüst. Ezt a szezont követően két gyönyörű esztendőt töltöttem el újra Kaposváron, ahol bajnoki és kupaaranyakat sikerült nyerni.

Több országban is légióskodott, először Olaszországban.
Igen, ezerkilencszázkilencvennyolcban kerültem külföldre, egy olasz kisváros csapatához, a Loretóhoz. Egy szezont követően egy másik A2-es csapathoz, a Grottazzolinához szerződtem, és emlékszem, egy igencsak nehéz mérkőzésen, vitatott ítélet miatt maradtunk le az A1-be, tehát az első osztályba való kerülésről. Az ellenfél a Forli csapata volt, teletűzdelve kubai és orosz válogatottakkal. Aztán szabálymódosítások történtek Olaszországba, három év után kénytelen voltam eligazolni – előbb Görögországba kerültem, majd kettőezer-kettőben hazatértem. Mindezek előtt azért jártam egy Európa-bajnoki döntőn is.

Pályafutása alatt Tomanóczy több neves külföldi játékossal játszott együtt, de mindenképpen érdemes megemlíteni a bolgár Plamen Konsztantinovot, az olasz Roberto Macciarellit, valamint a svéd Lars Nilssont. Konsztantinov játékosként világbajnoki bronzérmes volt, 2016 óta pedig az orosz Lokomotiv Novoszibirszk vezetőedzője, nem kis szó, hogy megfordult anno a Csepelben. Tomanóczy együtt üthette a labdát azzal a  Macciarellivel is, aki tagja volt az első világbajnoki címet szerző olasz válogatottnak. Nilsson Európa-bajnoki ezüstöt ünnepelhetett 1989-ben, de olimpián is járt a svédekkel, Macciarellihez hasonlóan a Grottazzolinában játszott együtt Tomanóczyval. Az Aon hotVolleys csapatában Darko Antunoviccsal, a horvát válogatott kiválóságával, és a dán feladóval, a friss Görög Kupa-győztes Axel Jacobsennel alkotott egy csapatot, de még sorolhatnánk a neveket.

Ha már szóba került a válogatott: többet is ki lehetett volna hozni az akkori nemzeti együttesből?
Szerintem igen. Ezt nem csak én állítom, hanem korábbi válogatott csapattársaim egy része is. Ha több időnk lett volna a felkészülésre egy Európa-bajnoki vagy világbajnoki selejtezőre, vagy olyan lehetőségeink, mint most a válogatottaknak, akkor biztos vagyok benne, hogy jobban tudtunk volna szerepelni. Közülünk ugyanis mindenki éhes volt a sikerre, büszkék voltunk a válogatottságra. Akik akkor válogatottak voltak, a magyar röplabdázás krémje közé tartoztak. Nem volt kérdés, hogy elfogadjuk-e a meghívót vagy sem, mentünk és ez volt a természetes. Jó társaság volt, igazi nagybetűs csapatot alkottunk, és ennek is köszönhettük a tizenkettes döntőbe kerülésünket. Sokszor volt esélyünk korábban is arra, hogy kvalifikáljuk magunkat, akár világbajnokságra, de valamiért sosem jött össze, olykor csak nüanszokon múlott a bravúr. Talán a kevés nemzetközi mérkőzés, talán a rutin hiányzott, nem tudom, de a kettőezer-egyes Eb-szereplés óriási dolog volt. Nagyon sok jó és hasonló tudású nemzeti válogatott volt akkor Európa röplabdás térképén. Azért fáj, hogy többször nem sikerült nagy versenyre kijutni, de nekünk ezt dobta a sors. Bízom benne, hogy a mostani nemzeti válogatott, akik a fiatalok példaképei, túlszárnyalnak minket, és sok örömöt fognak okozni a magyar szurkolóknak.

Magyarország – Görögország 3-2 (Eb-selejtező, 2001)

Önök milyen példaképek voltak?
Mi abban az időben jó példaképek voltunk, hiszen olyan nevek voltak a csapatban, mint Pásztor Attila, Kántor Sándor, Veres Péter, Mészáros Péter, Mészáros Dömötör, a mostani szövetségi kapitány Koch Róbert, vagy Szabó Gábor, vagy a világsztárrá érett, most már német válogatott ifjabb Grózer György. Elnézést, ha valakit kihagytam volna ebből a gyors felsorolásból. A csapatnak több, mint a fele már akkor külföldön edződött, amikor kijutottunk az Eb-re, majd később éveket húztak le a legjobb bajnokságokban, minden hétvégén világsztárok ellen léptek pályára. Kántor, Veres és Mészáros Döme neve a mai napig jól cseng külföldön, igazi sztárok lettek. Nem mehetek el szó nélkül a vezetőedzők személye mellett sem: Demeter György, Nyári Sándor és Garamvölgyi Mátyás, mindannyian jól összekovácsolták a csapatot, és sikerre éhesek voltak, mindent megtettek, hogy kihozzák belőlünk a maximumot. Az úgymond láthatatlan emberek, a válogatott körül tevékenykedők is hozzájárultak az akkori csapat sikereihez.

Centerként kezdte pályafutását, majd váltott és átló lett. Manapság sem ritka, ha egy centerjátékos idővel átlózni kezd. Mit ad a centerezés, hogy évekkel később valaki ponterős átló legyen?
Ez összetett kérdés. A centerek általában magas játékosok, idő kell, mire a mozgásuk rendeződik. Fiatalon a magas játékos még nem annyira ügyes, mint egy alacsonyabb, ez tény. A centerposzt gyorsan megtanít átlátni a játékot, az ellenfél támadási variációit, segíti a láb és a kéz felgyorsulását. A centerposzt nem túl látványos, de annál inkább hasznos a feladóknak és szélső ütőknek. A centerek elvégzik a kuli munkát, kicsit olyanok, mint a liberók. Lekötik sokszor az ellenfél ütőinek a figyelmét – persze ehhez elengedhetetlen a jó nyitásfogadás -, megpróbálják kifigyelni, leolvasni az ellenfél feladójának játékát, és a többi. Egy idő után kezdett monotonná válni a játék, és már nem is voltam az a „fúdegyors” játékos, szerettem volna váltani. Demeter György próbált ki átlóként Kaposváron, majd Kazincbarcikára már úgy kerültem, hogy Daniel Oravec inkább itt számított rám.

El is érkeztünk a kazincbarcikai évekhez.
Rengeteg komoly meccsünk volt, hazai és nemzetközi szinten egyaránt. Az Interliga nagyon sokat segített a színvonal emelésén, hiszen a szlovák, horvát, szlovén és osztrák bajnokcsapatokkal kemény meccseket lehetett játszani. A közönség már akkor ki volt szolgálva színvonalas találkozókkal, és még nem is említettem a Vegyész Kupákat, ahová cseh és török élcsapatok is eljöttek.

Három és fél szezont töltött a Vegyész játékosaként, két-két alkalommal nyert bajnokságot és Magyar Kupát.
Azt sajnálom, hogy a hátralévő fél szezont a negyedik évemben nem tudtam végigjátszani, mert jól álltunk és a hangulat is remek volt az öltözőben, de jött egy gazdasági nehézség, a vezetők pedig nem gördítettek akadályt a távozásom elé. Ugyanakkor az a három és fél év, amit Kazincbarcikán töltöttem, karrierem egyik legszebb időszaka volt, mert hatalmas sikereket értünk el. Kazincbarcikaiként három alkalommal is megválasztottak az Év férfi röplabdázójának, egyszer a megye legjobb férfi sportolójának, a csapattal pedig bajnoki és kupacímeket nyertünk, az Élcsapatok Kupájában a nyolc közé jutottunk, egy ízben pedig bronzérmet is szereztünk az Interligában (MEVZA). Jó csapattársaim és edzőim voltak mindig, akik korrektül álltak mindenhez. Tényleg szép évek voltak azok, főleg így, karrierem vége felé. 

Kazincbarcikai távozását követően Tomanóczy egy fél szezont játszott az olasz Bariban, majd a bécsi Aon hotVolleys csapatával osztrák bajnoki címet ünnepelhetett. A 2008/2009-es szezont az Union Arbesbach-ban töltötte, amely ma Waldviertel néven szerepel.

A szurkolók a mai napig emlékeznek önre, nem véletlenül, hiszen rengeteg örömöt szerzett nekik ponterős játékával.
Fantasztikus a barcikai szurkolótábor, jóban-rosszban ott van a csapat mellett. Ha kellett sírtak, ha kellett nevettek velünk, bár olykor szidtak is, majd megint máskor ölelgettek. Attól függetlenül, hogyha nem is ment a játék, soha nem éreztük azt, hogy ne álltak volna mellettünk. Pedig mi kaptunk hideget-meleget tőlük egyaránt. Aki tagja volt annak a csapatnak, amelyik az Irinyiben érte el a sikereket, az biztosan emlékszik arra az időszakra. Aki akkor oda látogatott, tudta, hogy a pokol vár rá, mert a C-műszak és Vegyész Béláék elképesztő hangulatot tudtak teremteni. Tényleg lehetett az ellenfélnek olyan érzése, hogyha oda belép, nem biztos, hogy élve távozik – persze, ezt csak átvitt értelemben értem. Az Irinyi nem egyszer dugig volt telve, ültek már mindenhol, és még arról nem is beszéltem, mennyi külföldi helyszínre kísértek el bennünket. Emlékszem, még Portugáliába is eljöttek busszal, pedig úgy megvertek minket a hazaiak, mint szódás a lovát. Habár a szurkolók is cserélődnek, azért látom a régieket a lelátón, amikor a Vegyészhez utazunk – leköszönnek, bólintunk egymásnak, mert ha nem is tartjuk a kapcsolatot, olyankor azért bevillannak az emlékek. A mai napig azt gondolom, szeretettel tudok visszamenni Kazincbarcikára.

Kiváló játékostársai voltak a VRCK-ban, de össze tudna állítani egy „álomcsapatot”?
Nem, mert sokan voltak, akikkel jó volt együtt dolgozni, játszani. Feladók terén sok választásom nincs is, Schildkraut Krisztiánnal és Toronyai Miklóssal játszottam a legtöbbet, míg a centerek között Olekszandr Szafronov, Szekeres Tamás és Kárpáti Zoltán magas szintet képviseltek. Geiger András, Mihail Nebotov, Jánosi Gábor és Szalai Szabolcs remek ütők voltak, míg a fiatalok közül Kovács Zoltán és Szántai Balázs mindenképpen említést érdemelnek. Bencsik Zoltánt imádtam, akárcsak Vitalij Morozovot, akivel jól kiegészítettük egymást. Csala Bernátban sokkal több volt, sajnálom, hogy nem tudta magából kihozni azt, amire hivatott volt, míg Szabó Dávid akkor kezdett el feljárogatni a felnőtt edzésekre, amikor én távoztam. Ő nagy tehetség volt már fiatalon is, sajnos az Achilles-ín sérülése közbe szólt, hogy igazán nagy karriert futhasson be. Mindenképpen meg kell említenem az akkori időkből Dinea Jánost (Mengi), aki masszőrként dolgozott a csapat mellett, és hétről hétre csodákat művelt az izmaimmal. Rácz Zsigmond dokit, akire, ha problémánk volt mind a családomnak, mind nekem, számíthattunk rá éjjel-nappal. Az akkori vezetőket, Tóth Tibornét, Gizikét, Kárpáti Lászlót és Toma Sándort, akik megteremtették a nyugalmat a csapat körül, és mi azzal foglalkozhattunk, amit a legjobban szerettünk. Kanyarodjunk a jelenbe, hiszen a korosztályos válogatottakban, ahol dolgoztam, Balázs István masszőr barátommal lassan egy évtizede összefonódott a sorsunk, jóban-rosszban, sikerekben és kudarcokban együtt vagyunk. Elnyűhetetlen fogaskereke a szakmai stábnak, ráadásul szeretik a fiúk, ahogy én is. A kazincbarcikai vonal tehát még a mai napig él nálam.

Feltételezem, soha nem merült fel önben az a gondolat, hogy ne a röplabdával foglalkozzon profi pályafutását követően.
Gyerekkorom óta nem foglalkoztat más, csak a röplabda, és tudatosan készültem a játékos utáni életre. Jött is egy lehetőség Dunaújvárosból, Kelemen István keresett fel. Azóta itt vagyok: először, mint játékos, aztán junior és ifi csapat edző lettem, majd úgy alakult, hogy a felnőttek élére is én lettem kinevezve. Ma már a szakosztály vezetését a Dunaferr SE-n és a DSE Röplabda Akadémián belül Vass Zoltán szakosztályelnök, Engyel László szakosztályvezető és én látjuk el. Anno, amikor abbahagytam a profi játékoskarrieremet, mindenképpen szerettem volna hazajönni, mert a lányom is már megszületett. Nem akartam olyan apa lenni, akit csak hírből ismernek a gyerekei – még akkor is, ha ez rengeteg anyagi lemondással jár. Manapság meg-megfordul a fejemben, hogy külföldre szerződjek, mert már a gyerekek is nagyok, de magyar vagyok, a tudásomat idehaza szeretném kamatoztatni. Nekem még sajnos nem adatott meg az, hogy profi játékosokkal dolgozzak együtt, mert a Dunaújváros mindig is a fiatalokra épített, és erre büszkék is lehetünk, mert jó munkát végzünk, tőlünk csábítják el elsőként a fiatalokat a patinás magyar klubok – az ország egyik, ha nem a legjobb nevelő együttese mi vagyunk férfi vonalon. A mostani felnőtt válogatottnak a nagy része hosszabb-rövidebb ideig meg is fordult a kezeink alatt, amire nagyon büszkék vagyunk.

Nem csak a Dunaújváros, hanem a magyar ifi-válogatottnak is az edzője.
Kelemen Pista bácsi mellett dolgozva sokat tanultam utánpótlás-fronton, akárcsak Danótól és Demeter Gyuritól, valamint külföldön is értékes tapasztalatokat tudtam szerezni, akárcsak válogatott edzőként. Figyelem a kollégáimat is, kitől mit tudok elcsípni, felhasználni a Dunaferrnél és a válogatottnál. Amikor kineveztek először vezetőedzőnek a válogatott élére, az akkori játékoskeretet nem más játékosok alkották, mint Pádár Krisztián, Török Roland, Krupánszki Olivér, Blázsovics Péter, Banai Máté, a Gebhardt-fivérek és még sorolhatnám. Sajnos azzal a csapattal nem tudtuk kivívni az ifi Eb-szereplést, pedig nagyon közel voltunk hozzá, de egy finnek elleni ki-ki meccsen vereséget szenvedtünk. Krisztián már nagyon fiatalon sztár volt, sok teher hárult rá és a csapatra, valamint sérülés is hátráltatta akkor a társaságot. Mai fejjel néhány dolgot másképpen csinálnék most, mint akkor. Ez a selejtező nagy űrt hagyott bennem, mert igazán jó kis csapat volt, de az már a múlt. Azóta egy másik kerettel sikerült MEVZA-tornát nyerni, szerepelni egy hazai rendezésű korosztályos Eb-döntőn, a győri rendezésű Európai Ifjúsági Olimpián vezetni a magyar válogatottat. Büszke vagyok azokra a játékosokra, akiket edzhettem, csapattársaimra edzőimre, akikkel együtt dolgozhattam. A mai napig élvezem a röplabda minden percét, és nagyon bízom abban, hogy ez sokáig meg fog adatni nekem.

Szöveg: Tóth Milán
Főcímkép: Kovács Loretta, vrck.hu