Bene Anett az új szezonban a leány U13, valamint az U20-as csapatunkkal kezdte meg a közös munkát vezetőedzőként. Az edzői pályafutásának nem szokványos kezdeteiről, az edzői és anyai szerepekről, valamint a szezonbeli tervekről beszélgettünk vele.

vrck.hu: Mikor, és miként csöppentél bele a röplabda világába?
Bene Anett: Soha nem röplabdáztam ezelőtt. Jégkorcsolyáztam és gyorskorcsolyáztam 22 éves koromig. 12 éve Dudás András kezdett el röplabdát oktatni a két gyermekemnek, Szilárdnak és Dávidnak, és mint lelkes szülő, mentem velük minden mérkőzésre, edzésekre. Ezt követően pedig Bandi bácsi valahogyan meglátta bennem, hogy jól értek a gyerekek nyelvén, így megkért arra, hogy ha időm engedi, segítsek neki az edzéseken. Eleinte a feladataim labdaszedés volt, vagy pátyolgatni a gyerekeket. Majd két évre rá megkaptam az első csoportomat. 7 évvel ezelőtt pedig elvégeztem egy edzői képzést, és azóta dolgozom hivatalosan a Vegyésznél. A legkisebb korosztályú fiú csapattal kezdtem a közös munkát, majd hozzám csatlakozott Máté László, aki jelenleg az Ádámban edzősködik. A jelenlegi fiú U20-asoknak 80%-a az én kezeim között nőtt fel, és én voltam a második anyukájuk. Az utóbbi három évben pedig lányokkal kezdtem el a közös munkát.

Ha jól tudom, az egész családod átjárja a röplabda szeretete.
Amikor elkezdtem a csoporttal foglalkozni, Kovács Krisztián edző kollégám volt. Ő csábította el a páromat az öregfiúk csoportba játszani 11 évvel ezelőtt, aki azóta is rendszeresen jár játszani úgy, hogy ő sem röplabdázott előtte. Nagyobbik fiam sajnos egészségügyi okokból befejezte a röplabdát, de a kisebbik a mai napig oszlopos tagja az U20-as csapatnak.

Mindkét fiad a játékosod is volt. Hogyan egyeztettétek össze az anyai, és edzői kapcsolatot?
Nehezen indult, de szép lassan megértették, hogy nem tudok kivételezni velük, hiszen rajtuk kívül ott van még 12-13 másik gyerek. Ha valamelyik fiam hülyeséget csinált, őket is ugyanúgy haza zavartam, vagy büntetést kapott az edzésen, mint más. Az edzésen a játékosok Anettnak hívnak. Két három hónap elteltével nagyon furcsa volt, hogy a fiaim is így hívtak, és nem Anyának. Biztos vagyok benne, hogy ők ezt a szituációt hamarabb megszokták mint én – mosolyodott el Anett. Szerettek tőlem tanulni, sőt, néha túlzásba is estek, mert otthon is csak a röplabdával nyaggattak. De, örülök neki, hogy mindezt maguktól tették és nem azért, mert szülői nyomást éreztek volna magukon.

Ahogy említetted az utóbbi időben lány csapatokkal dolgozol együtt. Érzel különbséget a két nemmel való közös munkában?
Sokkal másabb. Eleve a két fiam után nagy változás volt lányokkal foglalkozni, és magam sem vagyok egy olyan „csajos” nő – nevette el magát Anett. Más a kommunikáció, érzékenyebbek, amit én eleinte nehezen viseltem. Ha olyan napjuk van a lányoknak, elsírják magukat. Szoktam mondani, hogy egy szezonban, egy sírás engedélyezett – jegyezte meg viccesen. A fiúknál inkább jellemző a vissza beszélés. Viszont, ami a lányok mellé írható, hogy U13-as korosztályban sokkal könnyebben tanulnak, és másképp gondolkodnak a pályán. Náluk nem az erő a dominál, hanem az észjátékra koncentrálnak és emiatt, szerintem látványosabb is a női röplabda ebben a korosztályban.

A legkisebb és a legidősebb korú lányokkal dolgozol együtt. Milyen tervekkel vágtatok neki a szezonnak?
Az U13-asokkal januártól csatlakozunk be a bajnokságba, addig nagyon remélem, hogy az alapokat meg fogjuk tudni tanulni, és el tudjuk sajátítani a 4-4 elleni játék alapjait. Velük még ez az év a tanulásról fog szólni, és nem feltétlen az eredményekről. Az U20 pedig egy teljesen más történet, hisz ők már tudásilag sokkal fejlettebbek. Ha őket egy csapattá tudnám kovácsolni – amit néha nehezebb, mint megtanítani őket röplabdázni – akkor azt hiszem, hogy ebben az évben szép eredményeket tudnánk elérni. Ez egy nagyon jó kis társaság, még úgy is, hogy a mostani helyzet új nekik, hiszen hat lány a tavalyi U17-ből csatlakozott a nagyobbakhoz.

Vannak visszatérő játékosaid, akiket az élet újra az utadba terelt?
Kiss Lara, még a kisebbik fiammal, Szilárddal kezdett el együtt röplabdázni a kezeim alatt, amikor harmadik osztályosok voltak. Akkoriban még nem volt női vonala a Vegyésznek, így a fiúkkal együtt edzett három éven keresztül. Ő idén újra az én csapatomba került, aminek szerintem mindketten nagyon örülünk. Érdekes és jó érzés látni, ahogy felnőnek ezek a gyerekek, és még itt vannak és röplabdáznak. Nagyon szeretek edzés elején pár percet beszélni a játékosaimmal, és megkérdezni, hogy milyen napjuk volt, hogyan érzik magukat nemtől és kortól függetlenül, mert így én is látom, hogy akinek rossz napja van, ahhoz másképp kell szólnom, és ezt a figyelmességet és tiszteletet a gyerekektől is visszakapom.

(kiemelt kép: Kocsis Alíz, VRCK)