Sorozatunk harmadik részében Tóth Tiborral beszélgettünk, aki 1979 és 1993 között – egy év kecskeméti kitérővel – erősítette a kazincbarcikai röplabdacsapatot, és Botos Ferenc kezei alatt megfordult a magyar válogatottban is. Tagja volt annak a KVSE-nek, amely története során először jutott fel az NB I-be.

Amíg a legtöbben az általános iskolában kezdenek el röplabdázni, addig te a középiskolában ismerkedtél meg a sportággal.

1977-ben a 105-ösbe kerültem, és rögtön egy iskolai bajnokságon kellett részt vennem, csupán egyheti edzés után. Egyből ki is jutottunk az országosra, és amikor az lezajlott, abba akartam hagyni. Amikor Czaga György, a középiskola akkori igazgatója ezt megtudta, behívatott az irodájába. Hálával tartozom neki, mert ha ő nem parancsol rám, ki tudja, hová kallódom. Megmondta kerek perec, „Tibor, röplabdáznod kell. Azt akarom, hogy egy remek sportember váljon belőled, de vedd tudomásul, ha mégsem akarod csinálni, kirúgatlak az iskolából. És azt úgy elintézem, hogy a megyében sehová nem tudsz majd bejutni.” Akkor haragudtam rá, de most visszagondolva, sokkal tartozom neki. Személyesen is találkoztunk jó néhány évvel később: megöleltük egymást, örültünk egymásnak, és akkor ismét megköszöntem neki, amit értem tett, ő pedig elégedetten mosolygott.

Nem volt kedved csinálni, mégis jártál edzésekre.

Ha az embernek nincs kedve valamihez, dacolva végzi a dolgát, de ahogy kezdtem belejönni, egyre jobban megtetszett, majd komolyabban is foglalkoztam a röplabdával. Amikor 1979-ben átkerültem a Kazincbarcikai Városi Sportegyesülethez (KVSE) edzésekre, egy teljesen új közegbe csöppentem. Fiatalabb, mégis nagyobb rutinnal rendelkező játékosok voltak ott nálam, így hátrányba kerültem. Imre Antal, Nagypál Ferenc, Kiss Zsolt, mind ügyesebbek voltak, mint én, mert már az általános iskolában megkapták a szükséges alapokat. Ez azonban motivált, szerettem volna minél előbb utolérni őket, hogy bekerüljek a csapatba. Nem mellesleg, tetszett is a közös a munka, és itt már Veres István volt az edzőm. Egyébként a beilleszkedésem annyira jól sikerült, hogy 1980-ban már ajánlatot kaptam Kecskemétről, és még tizennyolc éves sem voltam.

Az alföldi kitérő viszont nem végződött jól.

Egy évet töltöttem el nagyszerű játékosok között, az edzőm Beregszászi Szabolcs volt, aki gyakorlatilag az apám volt Kecskeméten: az iskolát, a szállásomat, az utaztatásomat, mindent felügyelt. A minőségi edzésmunkát is megkaptam tőle, viszont rengeteget nőttem néhány hónap alatt, ami miatt lett egy komoly gerincsérülésem. Sportkórházba kerültem Budapestre, és egy másfél hónapos rehabilitáción vettem részt. Eltiltottak a sporttól, és amikor ezt Kazincbarcikán Veres Pista bácsi megtudta, azonnal intézkedett. Jólesett, és neki egyébként is rengeteget köszönhetek, mert emberileg és szakmailag is sokat tanulhattam tőle. Tehát, Pista bácsi az akkori klubvezetéssel és a BVK-val felvette a kapcsolatot, majd megkerestek engem telefonon, szándékomban áll-e hazamenni. Mivel eltiltottak, hazamentem, az öreg személyesen gondoskodott az utaztatásomról. Magánemberként foglalkozott velem, és azzal a speciális gyógytornaanyaggal segített a felépülésemben, amit a sportkórházban kaptam. Naponta kétszer, amíg a fiúk edzettek, én ezeket a gyakorlatokat végeztem. Közben pedig még úszni is jártam Miskolcra.

A sérülésből szerencsére sikerült felépülni, és a válogatottságig meg sem álltál.

Egy év után annyira megerősödött a derekam, pontosabban a gerincoszlopomat tartó izmok, hogy el tudtam kezdeni az edzéseket, de csak szigorú felügyelet mellett. Folyamatosan épültem be a csapatba, 1982-ben már a kezdő tagja voltam az NB II-ben szereplő gárdának. 1983-ban katonai szolgálatba kerültem, de leszerelésem után az 1985/86-os bajnoki évet veretlenül megnyerve feljutottunk az NB I-be. Botos Ferenctől, az akkori szövetségi kapitánytól meghívót is kaptam a válogatottba. 1986-ban, egy barátságos edzőmeccsen Dunaújvárosban lehetőséget is kaptam. Valami kimondhatatlan élmény és megtiszteltetés volt, amit hatalmas büszkeséggel viseltem, mert büszke voltam arra, hogy magamra húzhattam a címeres mezt. Ebben az évben ki is estünk az élvonalból, de két szezonnal később ismét ott voltunk a legjobbak között. Ami meglepő volt a számomra, és még a mai napig tüskeként viselem, hogy amikor a Vasassal játszottunk a fővárosban, a kapitány odajött hozzám, és megkérdezte: „Miért nem veszek részt a válogatott összetartásokon?” Mondtam, hogy mennék, de meghívó hiányában nem tudok, mire ő azt felelte, mindig elküldte azokat nekem időben. Ezt én a klubvezetésnél megkérdeztem, és nem is tagadták, döntésüket pedig azzal indokolták, hogy rám nagyobb szükség van Kazincbarcikán, mint a válogatottban. Igaz, 1993-ig játszottam, állandó tagja voltam a csapatnak, de már nem volt egészséges a viszonyunk a vezetőséggel.

NÉVJEGY
Név: Tóth Tibor
Született: 1962.10.25, Sajószentpéter.
Poszt: átló, center.
Klubjai: Kazincbarcika (1979-1980, 1981-1993), Kecskemét (1980-1981).
Válogatottság: 1.

Miért nem váltottál? Lett volna rá lehetőség.

Hát, miért nem váltottam. Mert a csapaton belül, az öltözőben nagyon jó volt a hangulat, összetartottunk, ez pedig sokat jelentett a számomra. A Nyíregyháza és a Csepel is érdeklődött irántam, utóbbi helyre családdal együtt mehettem volna.

Átlóként számítottak rád, de centerposzton is megfordultál, mielőtt visszavonultál.

Amikor a csehek megjöttek, a több mint 60-szoros csehszlovák válogatott Miroslav Pavelek jobbnak bizonyult nálam, így ő játszott átlót, én pedig centert. Vele egyébként nagyon jóba lettem. Bejött az új poszt, még akkor is, ha blokkban nem nyújtottam kiemelkedő teljesítményt, viszont támadásban sült a kezem. Közben a vezetőséggel sem lett rózsásabb a helyzet, mert nem igazán tudtam magam túltenni azon, hogy miattuk nem szerepelhettem a válogatottban. Igyekeztem nem ezzel törődni, de 1993-ban úgy döntöttem, felhagyok a röplabdával. Elköszöntem az egyesülettől, a játékostársaktól, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Ahogy megérkeztem 1979-ben, úgy köszöntem el 1993-ban is, szinte egyik napról a másikra.

A szurkolókra azért sosem lehetett panasz.

Ők fantasztikusak voltak, a hideg futkosott a hátunkon a jó érzéstől. Köszönöm nekik és a többi sportolónak, a súlyemelőknek, a focistáknak, az atlétikásoknak, hogy az edzéseiket megszakítva jöttek minket buzdítani. Akkoriban egy igazi nagycsalád volt a KVSE, és amikor az első éveinket töltöttük az élvonalban, a vezetők is mindent a fenekünk alá toltak.

Mennyire követed figyelemmel a mai Vegyész RC Kazincbarcika szereplését?

Amennyire tudok, igyekszem képben lenni az általad adott információk alapján, a meccsek időpontjáról pedig mindig időben értesülök, mert küldöd Facebookon a meghívókat. Bár kicsit eltávolodtam a várostól, ha lehetőségem van rá, akkor kinézek a mérkőzésekre, és olyankor a régi ismerősökkel, csapattársakkal, szurkolókkal jókat beszélgetek.

A teljes interjút, melyben Tóth Tibor beszélt a lovas pályafutásáról is, a Barcikai Históriás oldalán lehet megtekinteni, a hivatkozásra kattintva.

Tóth Milán (Fotók: Képi Demokrácia, Kazincbarcika)